Street Dogs néven összehozott egy hobbibandát, hogy néhány hétvégi fellépéssel és a próbákkal levezethesse a kreativitását. Ezek a bizonyos koncertek még több koncerthez, majd végül egy lemezajánlathoz vezettek.
A Flogging Molly kelta punkjainak felkérése, hogy csatlakozzanak hozzájuk a turnéjukon komoly válaszút elé állította McColgan-t. Már egy ideje küzdött a lelkiismeretével, vajon az élete célja, hogy öregemberként a verandán ücsörögve arról ábrándozzon, hogy mi lett volna, ha megragadja a második lehetıségét, hogy főállású rocksztár legyen?! Így nyolc év elteltével, öt album után nem is kérdés, hogyan döntött. És most McColgan bandája ismét újult erővel tért vissza.

5 album után miért döntöttetek úgy, hogy a banda nevét viseli majd az új korong?
Nem szeretném, ha beképzeltnek vagy arrogánsnak gondolnátok, meg mintha azt mondanánk, hogy mi szartuk a spanyol viaszt, de azt hiszem mindannyian úgy éreztük, hogy ez az eddigi legjobb munkánk. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a többi nem állja meg a helyét, csak az új album minden szinten felettük áll és úgy érezzük nagy lépést tettünk meg előre. Az új lemez nagyszerűen szól, és jó a dalok eloszlása is rajta. Néhányan félnének 18 számot rakni egy albumra.
Manapság a bandák azért sem tennék meg, mert tudják, hogy csak rövid távú figyelmet lehet kivívni; a mai társadalmat állandóan információval bombázza a média megannyi ága. Mi mégis hiszünk a mostani munkák eredményében. Ez az album mi vagyunk, ilyenek vagyunk mi. Ezért is éreztük azt, hogy a nevünket kell viselnie.
Gondolkoztatok azon, hogy leszorítjátok csak 10-12 számosra a lemezt?
Tudod az előző albumunknál, a State of Grace-nél az rögzült még belénk, hogy a kevesebb néha több. Ennél viszont már 21 számnál jártunk mire észbekaptunk, mert néhány "B oldalas" számot is annyira erősnek éreztünk. De végül azért elkövettük azt a hibát, hogy biztonság kedvéért lementünk 18-ra. Az viszont egy pillanatra sem fordult meg a fejünkben, hogy ennél kevesebbet adjunk ki, mert annyira bízunk abban amit most összehoztunk.
Egyet kell hogy értsek veletek, szerintem is ez a legjobb albumotok! Szerinted miért van ez így? Annyi lenne csupán a magyarázat, hogy mostanra vagytok elég régóta együtt ahhoz, hogy jobban elengedjétek magatokat a közös dalszerzés során?
Azt hiszem ennek ennél jóval több oka van; izgatottak voltunk a számok miatt, amikkel stúdióba vonultunk, hogy Rick Bartonnal dolgozhatunk és hogy a Fort Collins-ban a Balsting Room stiúdióban vehetjük fel a lemezt. Mindig is tisztelettel tekintettünk erre a stúdióra a történelme miatt. Anno olyan bandák vonultak be oda, mint a The Descendents, az All, a NOFX és a Rise Against, szóval már attól is eldobtuk az agyunkat, hogy egyáltalán lehetőségünk nyílt ott felvenni az albumot. Aztán amikor már ott vagy és Jason Livermore-ral dolgozhatsz, az aztán igazán remek érzés. Ráadásul Fort Collins igazán gyönyörő város.
Megkockáztatva, hogy esetleg nyálasan fog hangzani, de: éreztétek, ahogy a történelem áthatja a szobát?
Ez egyáltalán nem volt nyálas. Ott figyel az a rengeteg király lemez a falon, ami azért a bıröd alá mászik. Befészkeli magát az agyadba és elkezdesz azon pörögni, hogy milyen különleges ez a hely, milyen csodálatos zenészek jártak már itt és milyen király albumok kerültek ki a szobából. Ez tényleg minden kétséget kizáróan hozzátesz az élményhez.
A „Punk Rock And Roll” az új albumról talán az egyik legbulisabb dal, amit valaha felvettetek.
Hát igen, van az úgy, hogy az ember nem vágyik másra, mint egy kis lazításra és egy jó bulira, hogy elmenjen egy koncertre, bedobjon pár italt és kieressze a fáradt gőzt. A társadalom nagyon stresszes manapság és hatalmas nyomás nehezedik a fiatalokra az iskola és a munka miatt, halvány eséllyel a kitörésre a rossz gazdasági helyzetben. A punk rock már több alkalommal mentette meg az életemet, szóval abszolút együtt érzek azokkal a srácokkal, akik eljönnek a koncertünkre. Örülök, hogy bulizhatnak egy ilyen dalra és azt érezhetik, hogy „ó igen, lóghatok a haverokkal, lemehetek egy koncertre lazulni és jól érezhetem magam.”
Johnny Rioux, a banda gitárosa az album coproducere. Jelentős hírnévre tett szert producerként is az évek során. Nem furcsa, hogy egy zenésztársad az album producere?
Mindig is szoros volt a kapcsolatunk Rick Bartonnal (Rick Barton, co-producer és McColgan régi zenésztársa a Dropkick Murphys-ből). Johnny már az előző albumnál is rengeteget segített. Mindig is ő felelt a hangzásért. Újra és újra meghallgatja a dalokat, minden szempontból kielemzi őket. Amikor a szövegről van szó, akkor jövök én a képbe mellé, végigveszünk mindent, amit addig leírtunk. Johnny remek munkát végzett a Flatfoot 56 zenekarral és más bandákkal is. Kivételes producer, mindent tud a zenéről. Mindig a legtisztább hangzásra törekszik, remek dalokat csinál, a gitárok és a dob olyanok, mintha bármilyek pillanatban felrobbanhatnának.
Úgy tudom a Flatfoot 56 srácai is rengeteget köszönhetnek neki az új albumuk hangzásáért.
Hát igen, kihajtotta belőlük. A jó producer ösztönzi és kihívások elé állítja a zenészeket az egyedi hangjuk megtalálása érdekében. Ha van aki nyomást gyakorol rád, olyan dolgokat hozhat elı, amirıl nem is álmodtál, hogy képes vagy. Ő pedig ért ehhez a múltbéli tapasztalata miatt.
Szóval Rick és Ő jól kiegészítik egymást a stúdióban?
Mindkettejüknek megvan a saját véleménye, szóval hogy úgy mondjam ők a ying és a yang elég sok dologban. Elég vicces, ahogyan kezdıdött anno Rickkel. Egyszercsak előkerült a semmiből és közölte: „Összehoztam egy rakat dalt, de most fogalmam sincs, mit kéne tennem velük.” Mi meg persze egyből mondtuk, hogy „Miért nem csatlakozol hozzánk, jammelünk egy kicsit és megnézzük azokat a dalokat?!” Ebbıl pedig az lett, hogy „Miért nem jössz velünk a stúdióba, lehetnél az album társszerzıje!”. Rick kitűnő dalszerző, óriási energiája van és remek gitáros. Igazi mozgatórugója az egésznek. Jót tett a vérfrissítés, az hogy csatlakozott hozzánk új perspektívákat nyitott meg előttünk, ráadásul nulla huszonnégyben pozitív energiát áraszt. Hatalmas dolog számunkra, hogy ő és John támogat minket a munkánkban.
Van most Ricknek másik bandája is?
Igen, van egy Continental nevő zenekara. Csatlakoznak hozzánk a Hellcat/Old Shoe amerikai turnén. Szuperek. Ő és a fia Stephen együtt csinálják. Amolyan punkos-rockos hangzásuk van és tényleg nagyon klasszak. Öt-hat számot hallottam tőlük, amikor már biztosra vettem, hogym velünk kell jönniük a turnéra.
Ami nagyon bejött az új albumotokon, az az, ahogyan a dalok szinte egymásba folynak. Tudom ez hülyén hangzik a mai iPod-os világban.
Hát ez valóban nagyon fontos nekünk. Egy szabályt igyekszünk szem elıtt tartani: „Ne hagyd elaludni a hallgatót!”. Egyfolytában történik valami, állandóan támadunk. A dalok egymásba úsznak, mint egy hosszú történet.
Van egy kérdés, ami már évek óta motoszkál bennem. Otthagytad a Dropkick Murphys-t hogy tűzoltó legyél, majd megalapítottad a Street Dogs-t, amikor még a tűzoltóságnál dolgoztál. Már akkor is sejtetted, hogy ismét a zenélés lesz a hivatásod?
Á, dehogy! Lövésem se volt róla. Amikor eleinte Johnnyval elkezdtünk dalokat írni és zenélgetni Robbal és Jeffel (Rob Guiditto, korábbi gitáros, Jeff Erna, korábbi dobos) ez csak szórakozás volt. Lenyomtunk pár helyi bulit, hogy kiéljük a kreatív énünket, amelyik írni és zenélni akart. Aztán elkezdtek jönni az ajánlatok további koncertekre és egy albumra, mi meg úgy voltunk vele, hogy „Jó, akkor csináljunk egy lemezt az elsı kis kiadónál, amibe csak belebotlunk.” Ez minden bizonnyal rossz döntés volt. Persze utólag könnyen bölcs az ember. Már minden tiszteletem mellett, - mert igazából jó emberek ám – de várnunk kellett volna még egy kicsit és más lehetőségeket is figyelembe vennünk. De végül megcsináltuk a lemezt, volt egy nagy koncertünk Bostonban és utána a Flogging Molly felkért minket, hogy tartsunk velük a turnéjukon. Elérkeztünk arra a pontra, ahol vagy meghátrálunk, vagy továbbmegyünk. Nem akartam, hogy 65 évesen a tornácon ücsörögve csak azt mondhassam el magamról, hogy volt még egy nagy dobásom az életben, de elszúrtam. Emlékszem John és én Connecticutban voltunk, szakadt a hó, mi pedig kint álltunk hajnal 3-kor és azt mondtuk: „Oké, akkor elıre!”. És azóta sem néztünk vissza.
Bostonban éltem, amikor a Dropkick Murphys indult és örülök, hogy egyre felfelé ível a pályájuk…
Én is. A srácok mindig is támogatták a döntéseimet, akkor is, amikor úgy döntöttem, hogy kiszállok a bandából, hogy tűzoltó lehessek és akkor is, amikor megalapítottam a Street Dogs-t. Emlékszem, a Savin Hill albumon Ken (Casey) és Al (Barr) bejöttek és elénekelték a Stand Upot. A legőrültebb dolog az egészben, hogy mindenki arra várt, hogy harc legyen meg mocskolódás. Az emberek el is kezdtek pletykákat terjeszteni erről, pedig ennél semmi sem áll messzebb a valóságtól. Rendszeresen beszélek Allel és Kennel, és mindig minden békés mederben zajlik. Ha felmész a honlapjukra, láthatod, hogy fent van a linkünk is, a 2005-ös Warped turnén is végig együtt lógtunk. Őrület. Emlékszem, amikor elmentem a Wreck The Halls koncertre és bementem Kenny bárjába vacsorázni. Eszméletlen. Valahogy elszomorító, hogy az emberek arra vágynak, hogy legyen valami szenzációs baromság, amin csámcsoghatnak.

(A cikk eredetileg a az ampmagazine.com oldalon jelent
meg. A közlést engedélyezte: Lisa Root. Fordította: -K-)

www.myspace.com/streetdogs
www.facebook.com/streetdogs

Street Dogs diszkográfia:
2002 Demo
2003 Savin Hill
2004 Round One (split EP w. The Dents)
2005 Back To The World
2006 Fadding American Dream
2008 State Of Grace
2010 Street Dogs

Megosztanád az ismerőseiddel?

Oszd meg ismerőseiddel: