1976 április elsején Joe Strummer gondolt egyet és elhatározta, feloszlatja zenekarát, az első kislemezének megjelenése előtt álló 101\'ers-t. Aznap este ugyanis egy bizonyos Sex Pistols társaságában léptek fel, Joe pedig megérezvén az új idők szelét, rögtön tudta, neki most punkzenekart kell alakítania. Eközben London egy másik részében a hasonló felismeréstől vezérelt Mick Jones próbálta London SS nevű zenekarát a punk irányába terelni. Kezdetben a későbbi Generation X és Sigue Sigue Sputnik-tag Tony James basszusozott itt, akinek a helyét aztán Jones gyerekkori barátja, Paul Simonon vette át. A zenekar ügyeit a Pistols-menedzser Malcolm McLaren üzlettársa, Bernard Rhodes tartotta kézben, míg a folyton változó tagok között megfordult Brian James, a Damned későbbi gitárosa, valamint Chrissie Hynde, a Pretenders énekesnője is.
Strummer május végén csatlakozott az ekkor már Clash-re keresztelt London SS-hez, oldalán a 101\'ers másik gitárosával Keith Levine-nel. Levine néhány koncert után drogproblémái miatt kiszállt a zenekarból, hogy aztán évekkel később majd John Lydon (Johnny Rotten) Public Image Ltd-jében bukkanjon fel. A dobokat ebben a korai időszakban még Terry Chimes (gúnynevén Tory Crimes) püffölte, a Clash klasszikus felállása \'77 februárjában a helyére lépő Nicky \"Topper\" Headonnel vált véglegessé.

A júliusban a Pistols előtt már egyszer fellépett Clash igazi debütálása a \'76 szeptemberében megrendezett 100 Club-beli punkfesztivál volt, amelyen egyszerre mutatkozhattak be az eddig csak elszigetelten működő punkzenekarok, a Sex Pistols, a Damned, a Buzzcocks, a Siouxsie and the Banshees, a Vibrators és a Clash. A New Musical Express helyszínen tartózkodó tudósítója, Geoff Hill a következőket írta a Clashről: \"A számaik rövidek és lényegre törők... az előadásmódjukból úgy tűnik, hogy kifejezetten kedvelik a rockzenét.\"
A Clash nem csak Hillt győzte meg, de a CBS lemeztársaság képviselőit is, akik \'77 februárjában, miután Strummerék már a Sex Pistols hírhedt \"Anarchy\" turnéján is részt vettek, leszerződtették őket. A három egymást követő hétvégén rögzített és címként is a zenekar nevét viselő lemezen még Chimes dobolt, de utána rögtön lelépett, átadva a helyet Headonnek. Az albumról első kislemezként megjelentetett \"White Riot\" egyértelmű állásfoglalás volt az ekkortájt Angliában egyre inkább fokozódó fajgyűlölet ellen.
A Clash tagjai a Sex Pistols látszólag céltalan nihilizmusmával szemben megpróbálták elhitetni, hogy az általuk ábrázolt negatív jelenségek megváltoztathatók. Törvényen kívüli nagyvárosi gerilláknak tartották magukat, akik a társadalmi igazságtalanságok ellen harcolnak. Mindezt olyan elképesztő energiával és beleéléssel adták elő, hogy nem lehetett kételkedni a hitelességükben.

A \'77 végén megjelent első Clash lemezt a CBS amerikai részlege nem volt hajlandó kiadni, így aztán a The Clash lett minden idők legkelendőbb import albuma az Egyesült Államokban. A zenekar a Buzzcocks és a Jam társaságában indult a lemezbemutató \"White Riot\"-turnéra. Miközben ők az országot járták, a CBS a megkérdezésük nélkül választotta ki második kislemeznek a \"Remote Control\" című számot. A zenekar erre felháborodásában a dub/reggae ikon Lee \"Scratch\" Perry segítségével rögzített \"Complete Control\" megjelentetésével vágott vissza, amelyben a művészi szabadság megnyirbálása ellen tiltakoztak.

1978 nyarán megkezdődtek a második album felvételei Sandy Pearlman (ex-Blue Öyster Cult) irányításával. A zenekar az amerikai piac igényeinek megfelelő hangzást szeretett volna, ezzel szemben a Give \'Em Enough Rope csak Angliában ért el kirobbanó sikert. A következő évben ezért két amerikai turnét is bevállalt a Clash, a köztük maradt időt pedig a The Cost of Living EP kiadására használták fel.

Már az amerikai turnék során is főleg R&B előadókat hívtak meg előzenekarnak, de a Clash zenei spektrumának tágulása a \'79 decemberében megjelent dupla album, a London Calling után lett igazán látványos. Ez a fantasztikus punk-reggae-ska-rhythm&blues-rockabilly-jazz egyveleg nem csak a Clash főműve. A London Callingot 1990-ben a Rolling Stone magazin - mivel odaát csak 1980 januárjában jelent meg - a nyolcvanas évek legjobb lemezének választotta, míg 1998-ban a brit Q Magazin a hetvenes évek első számú albumaként hozta ki. Miután az elmúlt évtizedben sem történt semmi érdekes a könnyűzenében, maradjunk abban, hogy az utóbbi harminc év legkiemelkedőbb lemezéről van szó.

Meghasonlás

Ezután a London Calling folytatását elkészítendő New Yorkba repült a zenekar, s előzetesként megjelentettek Black Market Clash címmel egy kislemezek B-oldalaiból és eddig kiadatlan felvételekből álló lemezt.

Azok a rajongók akik \'80 karácsonyán a tripla Sandinista! albummal lepték meg magukat, alighanem többségükben csalódtak. Ezen az anyagon csak nyomokban lelhető fel a Clash korábbi punkos jellege, ehelyett itt már a végletekig fokozzák az eklektikát a dub, a funk, a gospel, a bebop és még vagy egy tucatnyi különböző stílus kipróbálásával. Az értetlenül fogadott lemez nagyot bukott, különösen Angliában. A kritikusok által legyilkolt mű lehetséges rehabilitációja csak mostanában merült fel, mivel a Sandinista! maga idejében példátlanul merész kísérletező szelleme a mai műfajok közti kalandozások előzményének is tekinthető.

\"Minden nagy zenekart le kéne lőni mielőtt elkészítik a maguk Combat Rockját,\" mondta valaha egy kritikus. Azért mi ne legyünk ennyire szigorúak. Ha nincs a \"Should I Stay Or Should I Go\", vagy a \"Rock the Casbah\", ma valószínűleg jóval kevesebben ismernék a Clasht. Az utolsó igazi Clash album Glyn Johns, a Rolling Stones, a Who és a Led Zeppelin producerével készült 1982-ben és bár egyértelműen a kommersz irányába mozdul el egy tágabb közönség elérése érdekében, azért nem tekinthető árulásnak.
A \"Rock the Casbah\" még Headon szerzeménye volt, de az ekkor már komoly drogproblémákkal küzdő dobost el kellett küldeni, a helyére pedig az elődből utóddá avanzsált Terry Chimes került. Sokáig ugyan nem örülhetett ennek, mert \'83 tavaszán őt is kirúgták, az új dobos Pete Howard lett. \"Topper\" Headon eközben egyre mélyebbre süllyedt, heroin-dílerként tevékenykedett és 1987-ben gondatlanságból elkövetett emberölésért (egyik ügyfele túladagolásban meghalt) 15 hónapra le is csukták.

A Combat Rock megjelenését követően a Who előzenekaraként turnézott a Clash Amerikában, de mindenhonnan kifütyülték őket. A morális válság mellett a menedzser Bernie Rhodes és Mick Jones kapcsolata is pattanásig feszült. Végül Rhodes rávette Strummert és Simonont, hogy rúgják ki Jonest. A tagok között zenei nézetkülönbségek is voltak, Jones tovább akart lépni a populárisabb műfajok felé, míg Strummer és Simonon a punkhoz szerettek volna visszatérni.

Vince White és Nick Sheppard működött már közre a Cut the Crap album felvételeinél, de ezt az 1984-es lemezt utóbb mind Strummer, mind Simonon megtagadta, így ez már inkább csak az epilógus a Clash történetében. 1988-ban, Earthquake Weather című szólólemezének megjelenése előtt Strummer így emlékezett a Clash sztori végére:

\"Hibáztam... Be akartam bizonyítani, hogy én vagyok a Clash, és nem Mick (Jones). Rájöttem, hogy ostoba voltam. Rájöttem, hogy ez a dolog nem egy emberről szólt, hanem a négyünk közti kölcsönhatásról és ez a varázslat akkor ért véget, amikor Toppert kirúgtuk, nem amikor Micket.\"

A Clash 1986-ban hivatalosan is bejelentett feloszlása után, de még a már említett \'89-es szólólemeze előtt Strummer besegített Mick Jonesnak a Big Audio Dynamite \'86-os No. 10 Upping Street című albumán és több filmben is szerepelt.
1999 októberében, Mescaleros nevű új zenekarával, tíz év után ismét önálló anyaggal állt elő Rock, Art and The X-Ray Style címmel, amit 2001-ben a Global a Go-Go követett. Aztán 2002 decemberében Joe Strummert elvitte egy szívroham. (Milyen rossz ezt leírni...) A nem sokkal halála előtt felvett utolsó Mescaleros lemez, a Streetcore, 2003 októberében jelent meg.

forrás: Magyar Taraj